Önarckép.

Itt áll ez a nő pirkadó napfénynek hátat fordítva, és a reklámtábla visszatükröződő üvegborításán át szemtelenül szemez velem.

Csak állok itt a lila fejemmel, liluló szájjal és szintén lilás táskákkal a szemem alatt, és táskákkal a kezemben is, amelyek egyébként nem lilák. A sapka alól kikandikáló kócos hajam a számba fújja a hajnali, hideg szél. Ha nem lenne nyitva, talán nem fújná, de zárt szájjal aligha sikerülne elszívni a cigit. Egy kósza homokszem is betéved a tinccsel együtt a számba, végigkorcsolyázik a fogzománcomon, majd nagy lendülettel háton csapva a kávékorttyal, kalandos utazásra indul a gyomrom felé.

A kávé émelyítően édes, megint túltoltam álmos fejjel a folyékony édesítő arányát. A cukorral egyszerűbb kiszámítani, mert a cukor az egy kocka, vagy egy kanál, és az mindig ugyanannyi, kivéve ha más méretű a kanál vagy a kocka. De a cukor gonosz. Elhiteti velem, hogy csak átutazóban van, aztán mégis a fenekemen telepedik le engedély nélkül, illegálisan.

Néha rosszban vagyok a testemmel. Ismét kihíztam a farmert, amibe nyolc hónapon át fogytam belefele. A szám gyakran herpeszes. A hátam fáj, ha húsz percnél tovább állok. A mellem lóg, két gyerek szoptatása után nem csoda. Régen szép volt, akkor szerettem.

Hatodikban egyszer valaki lópofának nevezett. Rám ragadt ez a gúnynév vagy két évre, utáltam. Sokmindennel elégedetlen vagyok a külsőmmel kapcsolatban, de hogy lópofám lenne, jogtalan rágalom, igen formás az arccsontozatom, kikérem magamnak!

Ereimben negyedrészt szláv vér folyik. A lényegi része viszont magyar. Mégis többször kellett bizonygatnom magamnak és másoknak a nemzetiségem. Tegnap is: "Ukrajnából jöttél? Nahát, ahhoz képest nagyon szépen beszélsz magyarul!". Mihez képest?

Mindegy is. A lelkem mélyén tudom, érzem, hogy valahol a génállományom kódjaiban van valami francia is. Rajongással tölt el minden: a kiejtésük, az irodalmuk, a festészetük. Behunyom a szemem. Mögöttem a Notre Dame, körülöttem hullámzik a Szajna, a hangszóróból halkan szól a sanzon, a piros-fehér kockás terítőn bagett, camembert, belekortyolok a chardonnayba... A családnevem Ámorth. Nem magyar, az biztos. Hogy mégis hogyan kerültek az Ámorthok Nagyszőlősre, az ükapáim feltárhatatlan titka maradt. De minden esetre Antonenkó Miklós tanár úr szerint Kárpátalján francia telepesek honosították meg a szőlőtermesztést.

A szemem barna. Az egyik legunalmasabb fajta. Semmi különleges csík, vagy pötty, vagy árnyalat. Ráadásul rövidlátó is. Nem látom a körülöttem elhaladó arcokat, a faliórán a mutatót, a feliratokat az utcán. De meglátom, ha valaki segítő kézért nyúl. Meglátom a rossz emberben is a jót. A piti gonoszkodások mögött a sebzettséget. A szélsőségek között a középUtat. A tévelygés káoszában Igazságot. Az elmúlásban az Életet.

Tinikoromban, amikor illett volna lázadni minden rendszer és szabálykövetés ellen, inkább úgy döntöttem, keresztény leszek. Nem titok, motiváltságom egyik fő oka akkor a kopasz, ex-punk, tetovált hittan tanárunk volt. Azóta persze más ok is akadt. Az okok maguk találtak rám. Én pedig az Okozóra.

....................................................................................................................................................................................................

A szöveg a kreatív írás kurzuson született, ihlette: Bohumil Hrabal